„Földből magba,
magból szárba,
szárból virágba,
virágból kalászba,
kalászból kenyérbe,
kenyérből testembe,
testemből lelkembe,
lelkemből lelkedbe.”
Iskolánk falai közt ezt a népi fohászt mondják minden nap tízórai előtt a waldorfos gyerekek. Idén a harmadikosokon a sor, hogy mindezt életszerűen meg is tapasztalják. A Gabona epocha bevezető meséjében Zelk Zoltán tollából ismerkedtek egy búzaszem történetével, melynek záró sorai a következők:
„Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba." - Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki: - Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak. A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.”
Olybá tűnik, hogy ezzel a mesével búcsúztak a gyerekek a korai iskolai évek varázslatos mesevilágától, hiszen most nagy változások mennek bennük végbe. Harmadik osztályban, 9 éves kor tájékán a gyermekek világhoz való viszonya kifordul a négy sarkából. Abból, ami egy saroknélküli kerek világ volt számukra – amivel valójában egynek érezték magukat - hirtelen átváltozik az őket körülvevő világgá, ahol a megszokott dolgok is idegennek tűnhetnek számukra, ahol mindent újra kell értelmezni és teremteni ahhoz, hogy ismét egy biztonságos, otthonos világgá formálódjon.
Ebben a „leföldelődésben” és az ezzel járó krízisnek a megélésében segítenek a tanév során előbukkanó történetek, regények, amik ráébresztik a gyerekeket arra, hogy nincsenek egyedül a világban. Ezt szolgálja a tanév egyik legnagybetűsebb epochája is, a TEREMTÉS epocha. Nem vagy egyedül a világban.
Majd ezt követően az ószövetségi történetek feldolgozása, ahol az ige az Úr szava, a megnevezés, a főnév Ádámé, a milyenség, minőség pedig Éváé, így válik élő környezetté a nyelvtan tanulása például. Aztán ahogyan az édeni pár is kiűzetik a Paradicsomból - akárcsak a 9 évesek a sajátjukból - meg kell tanulniuk gondoskodni magukról.
A világ újrateremtésében, újrahangolásában pedig rengeteg teret, segítséget, lehetőséget ad a Waldorf kerettanterv. Pl. kézimunka órán, ahol sapka kötésével gondoskodnak magukról, Mesterségek epochán, ahol a régi és új mesterségekkel ismerkednek életszerű közelségből. Házépítés epochán már többedmaguk feje fölé emelnek fedelet és mindeközben praktizálva, észrevétlenül tanulnak meg mérni a mértékegységekkel is, amit majd az ezt követő matematika epochán fognak rögzíteni tudásként.
A Földművelés epocha keretein belül végigkövetik a folyamatokat a föld munkálásától kezdve az eredményig, a betakarításig és a körkörös folyamatokig. Ezalatt megismerik a szántást, boronálást, vetést, a különböző gabonafajtákat, talajokat, az aratást, cséplést, őrlést, a vetésforgót. Így jutnak majd el hosszú úton a kenyérig. Mindeközben pedig minden tettük és ismeretük ÉRTELEMMEL BÍR.
A tevékenységek folyamán az érzékszerveiken keresztül tapasztalják meg a munkafolyamatokat és ebből alkotnak majd később fogalmakat. Életszerűen és emberi mivoltunk természetességében az egészből a részekbe, nem pedig a részekből az egészbe.
A búzavetés által egy rendkívül fontos dolgot is elültetnek magukban, a felnőttkori önbizalom egyik komponensét, azt, hogy „KÉPES VAGYOK HATNI A VILÁGRA”.
Álljon itt zárásként Rudolf Steiner, iskolánk szellemi atyjának élő gondolata ennek kapcsán (Nevelésművészet az ember lényének megismeréséből):
„a 9. és 10. életéve között eljut oda az ember, hogy különbséget tesz önmaga, mint szubjektum, és a külvilág, mint objektum között. Elkülöníti önmagát a környezetétől. Korábban csak meséket, legendákat mondhattunk neki, amikben a kövek és a növények úgy beszélnek és cselekszenek, mint az emberek. Ekkor még nem különíti el magát a gyerek a környezetétől. Most, hogy különbséget tesz, megint csak össze kell kapcsolnunk őt a külvilággal, egy magasabb szinten. Most úgy kell bemutatnunk neki a talajt, amin áll, hogy ez a talaj magától értetődő módon hozzátartozik a növényekhez. Akkor gyakorlati érzéket nyer – amint bemutattam – a mezőgazdasághoz is. Tudni fogja, azért trágyázunk, mert a földnek egy bizonyos módon kell elevennek lennie egy adott növényfaj alatt. A növényegyedet, amit egy botanikai gyűjteményből vesz ki, nem önmagában valónak tekinti, de egy adott állatot sem önmagában valónak tekint, hanem az egész állatvilágra úgy tekint, mint egy, a teljes földön szétterülő, nagy, de részeire széttagolt emberre. Így tudja az ember, hogyan is áll a földön, és tudja, hogyan viszonyulnak őhozzá az állatok.
Rendkívül fontos, hogy a 10. életévétől kezdve úgy 12 éves koráig felébresszük a gyermekben ezeket a képzeteket növényről-földről, állatról-emberről. A gyermek ezáltal a teljes lelki, testi, és szellemi életével egy igen sajátos módon illeszkedik bele a világba. Azáltal, hogy érzést adunk a gyermeknek – és mindezt érzésben, művészileg kell közvetítenünk a gyermek felé -, hogy tehát érzést adunk a gyermeknek a növények és a termőföld összetartozásáról, a gyermek okos lesz, valóban eszes és okos; természetesen fog gondolkodni.”
A harmadikosok ennek a folyamatnak az elején vannak, a búza el van vetve úgymond. A kenyérig még hosszú az út és közben sokat tapasztalunk majd és tanulunk. Utunk során némely fénylő bölcsességet is megpillanthatunk, mint például mezőgazdasági segítőnk, Tarjányi Zoli záró szövegébe rejtve:
„Elárulok egy titkot gyerekek. A vetés íves mozdulata, amit most megtanultatok, majd vissza fog térni az aratáskor, csak egy fordított mozdulatként.”
Ez lehetne akár a „Ki mint vet, úgy arat.” – mondás előkövete is, vagy kapcsolódhat számos bibliai idézethez, amit majd az Ószövetségben olvasunk az év során, de érzésem szerint ettől jóval mélyebb bölcsességre tanít minket. Talán arra, hogy TESZEK VALAMIT A VILÁGBAN ÉS AZ VISSZATÉR HOZZÁM EGYSZER.
Vatainé Muntyán Ágnes, harmadikos osztálytanító írása